Kicsit rövidítek rajta, mert nem lenne mindenre időm. Szóval max. még egy fejezet lesz.
Lassan hátráltam, megfordultam és kifutottam az erdőbe. Úgy éreztem hogy oda senki nem fog utánam jönni, és egyedül lehetek. Ki kellett adnom magamból mindent, és ezt egy csendes helyen kellett, hogy megnyugodjak. Estig ottmaradtam, nem is keresett senki. Vacsorázni sem mentem, inkább csináltam magamnak valamit enni. Így ment ez egy hónapig, amikor különös dologra lettem figyelmes magammal kapcsolatban. Nem is tűrt halasztást, ezért egyik vacsoránál, bejelentettem hogy kiveszek egy nap szabadságot. Nem tetszett sem a diákoknak, se az "igazgató úrnak", de nem érdekelt.
-Holnapi nap folyamán nem leszek a Roxfortban. Az óráimat bepótoljuk majd.
-Nem mehet el. Ha mégis elmegy, ki..van..rúgva!
-Ha most kirúg, nem tudja meg miért mentem el. Gondolom, azért érdekelné..-ez bejött!
Elbúcsúztam a gyerekektől, és csak két nap múlva mentem vissza. Sajnos a sejtésem beigazolódott. Most mit tegyek? Marad. Ez lesz a legjobb. Amikor kérdőre vont, nem mondtam semmit. Nincs sok köze hozzá.
Még három hónap múlva, hatalmas mozgolódás volt a Roxfort körül. Az a hír járta hogy Harry visszajött Roxmortsba. Egy nappal rá, este összehívta Piton a diákokat a nagyteremben.
-Adjátok ki Pottert. Tudom hogy valamelyikőtök rejtegeti.
És akkor megjelent Potter. Beviharzott az ajtó nélküli terembe, és súlyosan lehordta Pitont. Hálás voltam neki érte, és amikor végzett, Minerva ugrott elő a semmiből, és párbajra hívta Perselust. Kettejük közé álltam, és félbeszakítottam őket. Odamentem Pitonhoz, és a fülébe súgtam:
-Menj. Később találkozunk a Keleti toronyban. Hallgass rám.
Kiment az ablakon keresztül, és Minerva átvette az iskola irányítását. Potter mondandója között volt az is, hogy Tudjukki meg fogja ostromolni az iskolát, és hogy keres valamit. Időt kellett hogy adjunk neki. Minerva kiadta a parancsot, hogy erősítsük az iskola védelmét, mindenki menjen a helyére, és csatára felkészülni. De én nem ezzel törődtem. Lehet hogy így visszagondolva, jobb lett volna. De abban a pillanatban nem érdekelt más, csak hogy felmenjek a toronyba Perselushoz.
Mikor felértem csak őt láttam meg, de volt vele még más is. Pont Vele beszélgetett. Tudtam hogy közbe kell lépnem, ezért eléjük ugrottam, és elkezdtem a mondandómat:
-Nem ölheted meg! Tudok valamit ami lehet hogy megdöbbent, de nem az övé a pálca. Sem Malfoy-é, sőt, még a tiéd sem lesz soha!
-No lám, kit látnak szemeim. Rose kisasszony. Látom beváltotta ígéretét, és még viszontlátjuk egymást.
És miből gondolja hogy nem lesz enyém a pálca?
-Onnan hogy a gazdáját készül megölni. És ha megöli ezt itt mögöttem-ránéztem Perselusra, de nem sokáig, mert vissza is fordultam a beszédpartneremhez,-, azzal nem lesz jobb semmi.
-Mi??!! Hogy Potter a pálca gazdája? Honnan veszi?
-Onnan, hogy Drako-é volt, mert lefegyverezte Dumbledore-t. Hiába Perselus ölte meg, a pálca azé, aki elveszi a gazdájától. És Potter nemrég, lefegyverezte Drako-t. Remélem így már világos, mert mégegyszer nem fogom elmondani. Szóval inkább készülj a harcra Potterrel, és hagyd őt békén. Most velem kell beszélgetnie.
Ezzel véget is ért a beszélgetés, mert azonnal el is tűnt. Odafordultam Pitonhoz, de mielőtt meg tudtam volna szólalni, megjöttek a toronyba Potterék is.
-Nem kéne adnod valamit Potternek, Piton?
-De. Nesze Potter, vidd a merengőbe, és igyekezz. Sajnálom.
-Menj Harry, siess. Még meg kell kűzdened Voldemorttal is. Hermione, Ron, ti meg nyírjátok ki azt a horkrukszot. Siessetek.
Mindenki elment, és kettesben maradtam fent, Pitonnal. Ő törte meg előbb a kínos csendet.
-Szóval miről is akartál beszélni?
-Majd a csata után. Hajtson az, hogy életben kell maradnod, mert nem tudod meg mit akartam mondani.-nehezemre esett, de rámosolyogtam. Még mindig bennem élt, az amit tett velem.
Amikor Voldemort visszatért Harry holttestével, az megrázott. Úgy éreztem elvesztünk. De Longbottom beszéde után, alkalmam volt egy kis csínyhez, és kis varázsbombákat küldtem a halálfalók felé. Nem sokan tudtak hopponálni, aminek nagyon örültem. Kevesebb ellenség, több öröm.
Amikor a Hagrid kezében lévő Harry valósággal, "életre kelt" én nagyon megörültem. De a kis Harry életében most jött el a döntő csata. Most hogy minden horkruksz elpusztult, Voldemort és Harry úgy nézhettek egymással szembe, mint két egyenlő fél. És gondolom nem csoda hogy Harry győzött.
Ron, és Hermione összejöttek, Longbottom és Luna úgyszintén. 19-20 év múlva mindenkinek lettek csemetéi, és élt mindenki boldogan.
DE EGY PILLANAT..VALAMIT KIHAGYTAM. JA? MÉG VAN A BESZÉLGETÉS Pitonbácsival. Nézzétek csak:
-Nos, most hogy vége van a csatának, elárulod a titkot?
Sóhajtottam. -Persze. De először is..emlékszel mikor négy hónapja utoljára együtt voltunk?
-Igen. Sajnálom is, hogy az volt az utolsó.
-Egy hónapra rá nem jött meg. Tudtam hogy baj van. Ezért kértem azt a két napot szabadságnak. Ebből mire következtetsz?
Megfagyott a levegő. Örömöt láttam a szemében felcsillanni, és tudtam hogy tudja.
-Rose. Állapotos vagy?
Elmosolyodtam, és felnéztem rá. -Igen, és fiad lesz. Remélem örülsz egy kicsit.
-Hogy örülök-e? Még szép! -ezzel felkapott az ölébe, és elkezdett velem futkározni az előcsarnokban.-De nekem is mondanom kell valamit.-letérdelt hozzám, és elővett egy kis, fekete szatén dobozt a talárjából. Kinyitotta, és megláttam benne a vékony, arany, kis gyémántokkal kirakott gyűrűt, amelyek egy szívet formáltak, Nem is kellett kérdeznie tőlem semmit. Nyakába ugrottam, elvettem tőle a gyűrűt és felhúztam az ujjamra. Amikor ránéztem sugárzott az arcáról a boldogság, és ő csókolt meg engem. El is felejtettem hogy milyen is volt ez. Végre újra a régi volt. Amikor kijött Minerva, először neki újságoltuk el a hírt, ami bejárta az egész iskolát, és mindenkinek a fülébe jutott.
-Képzelje Minerva, apa leszek! Ja és feleségül veszem őt is. -ennél a résznél(nem voltam észnél xD) egy kicsit meglöktem, hogy engem csak úgy elvesz, de a gyereke az fontosabb. De hát ez van, a kicsiké a jövő nem?
-Oh..gratulálok.
De az örömöknek hamar vége lett, mert egy írást láttam meg a falon. Nekem szólt. Pontosabban Nekem és Perselusnak.
-Piton. Becsüld meg ezt a nőt, ilyet máshol nem találsz.
-(diik) Ki az?-kérdeztem. A válaszra nem is kellett sokáig várnom.
-Tom Denem.
A szám elé kaptam a kezem, hogy még mindig itt van a szelleme. És a legrosszabb az volt, hogy vérrel volt írva az egész.
-Hogy hogy ittvagy még, Tom?
-Sokan vannak a pokol bejáratánál, nem én vagyok az egyetlen, nehogy azt hidd. Na de csak azt akartam mondani, hogy légy boldog. Ha nem is velem.
-Veled? Miért? Te...?
-Igen. Amikor először megláttalak, és nem hagytad magad, ki mertél oktatni, éreztem valamit. Fogalmam sincs mi volt az, de éreztem hogy te más vagy.
-Öhm..köszi..azt hiszem.
-Na, én jövök. De amíg itt leszel, ez a falon marad.
A beszélgetésnek vége szakadt, és egy rövid üzenet állt a falon, vérrel írva, lemoshatatlanul:
I love you
Tom Denem
The End
